Már több mint egy hete rázott az ideg, hogy mégse megyek, mert nem tudok. „Ordítottam, toporzékoltam”, hogy régen nem vagyok már se „kuríros”, se pedagógus, logikus lenne, hogy versenyszférikusként akad annyi zsetonom, amiből elboldogítom magam és az utódom egy művészeti fesztiválon. Mert ugye a kultúra illatának beszívása járna egy tanárnak, járna egy hétköznapi párának?!
És nem!
Mire az újabb hitelből kifizettem az összes számlát, éppen annyi maradt, hogy arra a napra, a legutolsóra, a nekem legfontosabbra lehúzzak a Völgybe megnézni a Völgy Hölgyét, Palya Beát, ahogy Galkó Balázzsal együttdalolva bezárja a róla elnevezett udvart Kapolcson, majd átcsigázzak a helyi busszal a taliándörögdi Közös Hullámhosszon keresztül Pulára. Mert „kellett egy világszám”, a Circus Hungaricus, amire már hosszú hónapok óta vártam…
Tudod, mi a közös a Közgáz Klubban, Kiskunmajsában, a Szelidi-tóban, az FMH-ban, Székesfehérvárban, a Lágymányosi Ifjúsági Házban és Kapolcsban?
Az örök történész-népművelő, Hobo. Akiért – bár ő nem is sejti – már tizenévesen is képes voltam hálózsákkal a hátamon órákat utazni. Hogy hallhassam-falhassam szavait, összekötő szövegeit, Stones-(f)ordításait. Akinek József Attila A Hetedik című vers-feldolgozását bevittem irodalom órára, és a már akkor cirka ötvenes osztályfőnökkel is sikerült beslukkoltatni és megéreztetni, a nyelv és a zene közös ős. Szerencsés esetben kéz a kézben járnak.
Igen, Hobo, aki az utolsó rúgást is megadta ahhoz,hogy a francia után angolra hangoljam magam. Mert olvasni és érteni akartam. Eredetiben. Stones-t, Doors-ot, Ginsberget, Tom Waits-et… Akinek klub-buliján ünnepeltem tizennégy évesen a gimnáziumi felvételemet, és talán nem véletlenül első diplomámat a Vietnámi háború kapcsán született filmekből írtam (persze, hogy GNL mentorkodásában!)
És most ott ült előttem. Bandája, párja, bohóctársai szomszédságában. Ugyanaz a csatakos, törölközős nyakigláb, skatulyázhatatlan bohóc, akitől harminc éve is tátva maradt a szám. Szólni se mertem, csak meredtem a Könyvbe, a Hobo Sapiens-be, amit tíz évvel a HBB megalakulása után írt. Meredtem és remegtem, nehogy megismerjen. De szerencsém volt. Kihagytam az életemből és belőle tíz évet, és rájöttem, sikerült leküzdenem magam a felismerhetetlenségig. Elég kisember lettem!
Olyannyira kicsi, hogy a Völgy és a színház nagy sajtósa, akit elkeseredésemben muszájból zargattam e-mail-ben és sms-ben egy beugró reményében, válaszra se méltatott, noha alig több mint egy évtizede még az esküvőjén is díszvendég voltam.
Érthető, egy senki vagyok, mint a csóró Oscar (Will Smith), a lúzer a Cápamesében (Shark Tale), akit a bombázó, ám pénzéhes Sellőlány Angelina Jolie zseton hiányában elküld a francba, és csak akkor áll vele szóba, amikor világszám és persze piszok gazdag Cápaölő lesz belőle. (A film zseniális, melegen ajánlom a De Niro és a Scorsese rajongóknak is! Mindketten nagyot alakítanak benne. Előző, mint Cápa-maffiafőnök, utóbbi, mint gömbhal-menedzser!)
Oscar végül mégis akkor születik újjá, amikor rájön, volt valaki, aki jobban szerette őt, mint Kisembert. Illetve, volt valaki, aki akkor is szerette őt, amikor egy „senki” volt.
A Kisember boldog. Legalább két órára. Mert még kifutja egy jegyre a Libri-ben. Volt ideje, hogy sorba álljon a sátornál egy kiegészítő kuponért, mert tudta „Kéne egy világszám”.
A reflektorok égtek, nézett a tömeg némán, peregtek a dobok. Jöttek a filmek cirkuszunk világáról. Erről a káoszról, amivé lett ez a nyomorult ország.
„A tévé a bankoké, a rádió a multiké, az ország a senkiké, de a rock and roll mindenkié!”
"Késő van már, ne hívjuk az Istent. Késő van már, mi basztunk el mindent."
A mocsok életbe! Megint megírta. Megint odamondja. És még mindig meri. Nem ette meg a szegfű. Nem falta fel a narancs.
„Mikor még kiskölyök” voltam, tizenéves srác, rögtön tudtam, hogy, amit ez a pasi és a bandája művel, az valami országot rengető újdonság!
Amikor utoljára láttam 2010-ben, 65 éves, és még mindig azt érzem, ez a pasi tudja, mit nem akar: hazudni, köpönyeget forgatni, kurválkodni. Hobo maradt. Itt maradt Nekünk, Kisembereknek. A Bolondok hajóján.
Hozzá "nem jár se ördög, se isten". Benne maradt a zene, a cirkusz és a szinház iránt érzett alázat, a költészet.
Hobo a líra egyik, ha nem a legfontosabb magyar hangja.
Kis Kajcsos Holakovszkihoz ment T. GenovÉva,
Maradt tisztelettel a tizenéves Hobo-klubos Zsöni
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése