Iszogatod a kávéd,
én meg szürcsölöm a teám
ücsörögve, szépen játszadozva itten,
miközben az jár a fejünkben, hogy „mi lesz, mi lesz”
Most már későre jár
Szeretném tudni már,
hogy maradsz-e, maradsz-e, maradsz-e
vagy udvariasan „jó éjszakát” intesz.
Egy kicsit közelebb megyek
azt sem tudom, mit teszek, de érzem
az összes kis ujjad
és kiöntöm a teám, ó, én szamár!
Most már későre jár
Szeretném tudni már,
hogy maradsz-e, maradsz-e, maradsz-e
vagy udvariasan „jó éjszakát” intesz.
Aztán összeborulunk, nagyon-nagyon
Erre a percre vártunk régen, tudom
Megborzongok, beleremegek
a pillanatba, amiben annyira bizonytalan vagyok
a pillanatba, amire vártam nagyon
valami olyasmi amire vártál?
Te is vágytál?
2010. december 29., szerda
2010. december 28., kedd
Orbanisztán margójára
Már egy hete csak a mamájára
gondolok mindig, meg-megállva.
Nyikorgó Soros-ösztöndíjból
jött vissza, serényen.
Mi még őszinte emberek voltunk,
ordítottunk, taxis sztrájkot támogattunk.
Hagyta volna a retorikát másra.
Zárta volna be a narancsot a padlásra.
De ő csak ment előre kapzsin, soha nem némán,
Nagyon szidott, nem is nézett énrám
Ám a médiát fényesen, suhogva,
maga alá gyúrta.
Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő -
szürke marhabandája lebben az égen,
s EU-elnök lesz a jövő évben.
(J.A. után sajtószabadság nélkül)
gondolok mindig, meg-megállva.
Nyikorgó Soros-ösztöndíjból
jött vissza, serényen.
Mi még őszinte emberek voltunk,
ordítottunk, taxis sztrájkot támogattunk.
Hagyta volna a retorikát másra.
Zárta volna be a narancsot a padlásra.
De ő csak ment előre kapzsin, soha nem némán,
Nagyon szidott, nem is nézett énrám
Ám a médiát fényesen, suhogva,
maga alá gyúrta.
Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő -
szürke marhabandája lebben az égen,
s EU-elnök lesz a jövő évben.
(J.A. után sajtószabadság nélkül)
2010. december 21., kedd
Elnyomom az agyam
Baromi rossz álom volt. Nagyon nem reggel. Úgy öt felé támolygott a ketyegő mutatója. A köd leereszkedett a városra. Valaki fojtogatott. Egy felismerhetetlenül elmosódott arc próbálta elvenni életem egyik leginkább értelmét: a szabadságom szavaim megformálásához, véleményem kimondásához. A kéz a gigámra tapadt.
Nehezen, de nyögni kezdtem. Olyan hangosan, hogy a Kedves is felébredt, majd aggódón felrázott viaskodó álmomból.
Kicsoszogtam a konyhába. A kávémat kortyolgatva sem értettem, mi ez az egész. Nem szoktam félni idegen kezektől. Miért álmodom ilyen ostobaságokat?
Egy órán keresztül zúgott a fejem. Amikor már nem bírtam tovább a csendes szoba morgását, bekapcsoltam a tévét.
Épp a Kenedi-bizottság feloszlatásáról, a sohasem lesz tényfeltáró "Varázskönyv" bezárásáról volt szó.
- Elfelejtetik a múltunkat, hogy tovább élhessenek - gondoltam.
Bekapcsoltam a számítógépem. Egyetlen üzenetem volt a közösségi oldalon.
"Nyomd el az agyad és hallgattasd el magad!"
Nehezen, de nyögni kezdtem. Olyan hangosan, hogy a Kedves is felébredt, majd aggódón felrázott viaskodó álmomból.
Kicsoszogtam a konyhába. A kávémat kortyolgatva sem értettem, mi ez az egész. Nem szoktam félni idegen kezektől. Miért álmodom ilyen ostobaságokat?
Egy órán keresztül zúgott a fejem. Amikor már nem bírtam tovább a csendes szoba morgását, bekapcsoltam a tévét.
Épp a Kenedi-bizottság feloszlatásáról, a sohasem lesz tényfeltáró "Varázskönyv" bezárásáról volt szó.
- Elfelejtetik a múltunkat, hogy tovább élhessenek - gondoltam.
Bekapcsoltam a számítógépem. Egyetlen üzenetem volt a közösségi oldalon.
"Nyomd el az agyad és hallgattasd el magad!"
2010. december 17., péntek
Tiltsatok ki mindenkit!
Megboldogult gimnazista koromban, midőn a füstöt fújtam az épület legkisebb és legszagosabb, de legalább félreeső helyiségében szerteszét, fel sem merült bennem a félelem, hogy negyven felett is mellékhelyiségekbe leszek száműzve füstölgő szokásom miatt.
Azt még simán bevette a lelkem, hogy a játszóterekről néhány éve kitessékelt a tábla, mondván ne fújjam körbe a gyerekeket és ne a homokozóban landoljanak a csikkek. OK.
Még azt is beslukkoltam valahogy, amikor az aluljárókból kiszorultam a cigarettámmal, mondván ne szemeteljek és ne tegyem passzív dohányossá az utazó közönség antinikotinista tagjait, mondtam, rendben. Úgy legyen. Elnyomom a csikket az aluljáró bejáratánál és nem csak a metrólejárónál.
A legújabb ötletecske azonban már kihoz a sodromból: Mégis, hogyan képzelik, hogy a „Békává” járataira várva sem fogok a zsebembe túrni egy szál cigiért az amúgy totál szmogos pesti éjszakában?
Csípem a szemüket. Tudom, nem csak én. A hajléktalanok is. Az ő bűzük, az én füstöm is. Tőlük már megtisztították az aluljárókat. A csikkjeinktől is. Most a busz- és villamosmegállók következnek.
Van egy javaslatom: Tiltsák ki az összes személygépkocsit a városból! Mert ők pedig az én szemem csípik. Energiát fogyasztanak - rengeteget, szén-monoxidot bocsátanak ki – nagyon nem keveset. Továbbá, úgy gondolom, hogy egyáltalán nem szükséges telepöfögni a várost benzingőzzel azért, mert pld. tehetősék a város egyik végéből a másikba vigyék agyonkényeztetett csemetéiket a bölcsődétől az egyetemig – miközben természetesen nem gyújtanak rá és nem látják a hajléktalanokat sem.
Ami engem illet, továbbra is dohányzom. A saját kéglimben és az utcán – mindenképpen.
Februártól meg is kínálok egy-egy hajléktalant.
Azt még simán bevette a lelkem, hogy a játszóterekről néhány éve kitessékelt a tábla, mondván ne fújjam körbe a gyerekeket és ne a homokozóban landoljanak a csikkek. OK.
Még azt is beslukkoltam valahogy, amikor az aluljárókból kiszorultam a cigarettámmal, mondván ne szemeteljek és ne tegyem passzív dohányossá az utazó közönség antinikotinista tagjait, mondtam, rendben. Úgy legyen. Elnyomom a csikket az aluljáró bejáratánál és nem csak a metrólejárónál.
A legújabb ötletecske azonban már kihoz a sodromból: Mégis, hogyan képzelik, hogy a „Békává” járataira várva sem fogok a zsebembe túrni egy szál cigiért az amúgy totál szmogos pesti éjszakában?
Csípem a szemüket. Tudom, nem csak én. A hajléktalanok is. Az ő bűzük, az én füstöm is. Tőlük már megtisztították az aluljárókat. A csikkjeinktől is. Most a busz- és villamosmegállók következnek.
Van egy javaslatom: Tiltsák ki az összes személygépkocsit a városból! Mert ők pedig az én szemem csípik. Energiát fogyasztanak - rengeteget, szén-monoxidot bocsátanak ki – nagyon nem keveset. Továbbá, úgy gondolom, hogy egyáltalán nem szükséges telepöfögni a várost benzingőzzel azért, mert pld. tehetősék a város egyik végéből a másikba vigyék agyonkényeztetett csemetéiket a bölcsődétől az egyetemig – miközben természetesen nem gyújtanak rá és nem látják a hajléktalanokat sem.
Ami engem illet, továbbra is dohányzom. A saját kéglimben és az utcán – mindenképpen.
Februártól meg is kínálok egy-egy hajléktalant.
2010. december 15., szerda
Enyém, tiéd, miénk...
GNL írása:
K-vonal felfűt, indul….
Bár sosem tartoztam a menthetetlen álmodozók közé, azért emlékszem arra, hogy amikor 1989-90 körül megszületett (feltámadt?) a szabad magyar sajtó, én is lelkendeztem. Nem lesz már kézi vezérlés, nem azok irányítják majd a sajtót, akiknek bár fogalmuk sincs az egészről, de jó elvtársak, megszűnik a tájhivatal és a vele szorosan összefüggő K-vonal, amely igazából csak egy irányból működött, amikor „leszóltak” valamiért, olyamiért, ami után a szerkesztő és az újságíró „ott állt letolt gatyával”, ahogyan ezt néhai főnököm és kollégám, Patak Károly volt szíves dúsképzeletűleg megfogalmazni.
Most pedig azt látom-hallom, hogy K-vonalat ismét melegítik, és hamarosan teljes gőzzel zakatolnak rajta majd az ukázok, természetesen és kizárólag szigorú szakmai szempontok nyomán, és a halálmegvetően kreatív szerkesztő és újságíró ismét ott áll majd a fent említett állapotban a szőnyeg szélén. A jelenséget sokféle stílusban és hangnemben lehetne kommentálni. Én mégis egy nagyszerű ókori raetorhoz, Ciceróhoz fordulok: Quosque tandem abutere Catilina patientia nostra? Azaz meddig élsz még vissza a türelmünkkel, Catilina? Sőt, ugyancsak a Catilina elleni dörgedelemből idézhetném az O tempora, o mores felkiáltást is, azaz „ ó idők, ó erkölcsök” – ha lennének még erkölcsök és nem rágta volna már régen szét őket az idő vasfoga. És továbbmegyek: az hagyján, hogy mi médiamunkások, még mindig azt lessük, hogy meddig feszítik a húrt napjaink médiamogul catilinái, de közben saját magunk is egyre szélesítjük türelmi zónánkat és még mindig nem szánjuk rá magunkat, hogy egyszer, úgy isten igazából, nem külön-külön, nem kisebb gyülekezetekben, hanem egyszerre vágjuk nekik oda, hogy „anyátok…”. Ahogyan például az olaszok, vagy a franciák szokták, szélsőbaltól katolikusig, nyomtatott sajtótól on-line-ig.
Nálunk pedig – semmi. Maradnak a szekértáborok, ha egyáltalán azok léteznek még. Lehet, hogy mi médiamunkások, jobban szeretjük az atyáskodást, a helyettünk való gondolkodást? Egy másik idézetet pedig, amelyet Jorge Santayanának tulajdonítanak, de alighanem mások is kimondták, a K-vonal hevítőinek ajánlok: „Akik nem emlékeznek a múltra, arra ítéltetnek, hogy újra átéljék azt.”. És ehhez hozzátenném saját kedvenc idézetemet: „Történelem az élet tanítómestere, de sajnos túlságosan sok az iskolakerülő”.
12-10-2010
www.klubhalo.hu
K-vonal felfűt, indul….
Bár sosem tartoztam a menthetetlen álmodozók közé, azért emlékszem arra, hogy amikor 1989-90 körül megszületett (feltámadt?) a szabad magyar sajtó, én is lelkendeztem. Nem lesz már kézi vezérlés, nem azok irányítják majd a sajtót, akiknek bár fogalmuk sincs az egészről, de jó elvtársak, megszűnik a tájhivatal és a vele szorosan összefüggő K-vonal, amely igazából csak egy irányból működött, amikor „leszóltak” valamiért, olyamiért, ami után a szerkesztő és az újságíró „ott állt letolt gatyával”, ahogyan ezt néhai főnököm és kollégám, Patak Károly volt szíves dúsképzeletűleg megfogalmazni.
Most pedig azt látom-hallom, hogy K-vonalat ismét melegítik, és hamarosan teljes gőzzel zakatolnak rajta majd az ukázok, természetesen és kizárólag szigorú szakmai szempontok nyomán, és a halálmegvetően kreatív szerkesztő és újságíró ismét ott áll majd a fent említett állapotban a szőnyeg szélén. A jelenséget sokféle stílusban és hangnemben lehetne kommentálni. Én mégis egy nagyszerű ókori raetorhoz, Ciceróhoz fordulok: Quosque tandem abutere Catilina patientia nostra? Azaz meddig élsz még vissza a türelmünkkel, Catilina? Sőt, ugyancsak a Catilina elleni dörgedelemből idézhetném az O tempora, o mores felkiáltást is, azaz „ ó idők, ó erkölcsök” – ha lennének még erkölcsök és nem rágta volna már régen szét őket az idő vasfoga. És továbbmegyek: az hagyján, hogy mi médiamunkások, még mindig azt lessük, hogy meddig feszítik a húrt napjaink médiamogul catilinái, de közben saját magunk is egyre szélesítjük türelmi zónánkat és még mindig nem szánjuk rá magunkat, hogy egyszer, úgy isten igazából, nem külön-külön, nem kisebb gyülekezetekben, hanem egyszerre vágjuk nekik oda, hogy „anyátok…”. Ahogyan például az olaszok, vagy a franciák szokták, szélsőbaltól katolikusig, nyomtatott sajtótól on-line-ig.
Nálunk pedig – semmi. Maradnak a szekértáborok, ha egyáltalán azok léteznek még. Lehet, hogy mi médiamunkások, jobban szeretjük az atyáskodást, a helyettünk való gondolkodást? Egy másik idézetet pedig, amelyet Jorge Santayanának tulajdonítanak, de alighanem mások is kimondták, a K-vonal hevítőinek ajánlok: „Akik nem emlékeznek a múltra, arra ítéltetnek, hogy újra átéljék azt.”. És ehhez hozzátenném saját kedvenc idézetemet: „Történelem az élet tanítómestere, de sajnos túlságosan sok az iskolakerülő”.
12-10-2010
www.klubhalo.hu
2010. december 14., kedd
Közöttük a média?
Nem fér az amúgy zabos tarisznya méretű fejembe, mi a lótüdőt szötymög húsz híján 1600 honfitársunk az MTV-ben és kereken 1000 fő a Magyar Rádióban?! És főleg, hogy miért vannak örökösen megsértődve, amikor drasztikusan fogyasztani akarják létszámukat!
Biztos már megint velem van baj, hogy nem tudom elképzelni, miért van szükség zsinórtartogató protekcionista szellemi hullákra az amúgy irgalmatlan közpénzt felemésztő, indokolatlanul hosszú időre, kimondhatatlan összegért székhelyet bérlő rablóbandatagok ajnározgatására.
A helyzet az, hogy nem vagyok hajlandó krokodill-könnyeket kipréselni az MTV munkatársaiért. Kormányok jönnek-mennek, az MTV-ben riporterfejek cserélődnek, ám valahogy a létszám soha nem csökken, miközben alig akad valamire való új produkció. A gyermekműsorok teljesen eltüntek, már a kereskedelmi csatornák is közszolgálatibbak ezen a téren.
Az MTV-vel ellenétben - az amúgy nem mellesleg gyakorlatilag az összes hírt szállító - Magyar Távirati Irodában mindössze' 331-en dolgoznak a ma megjelent köznépi ojság cikke szerint. Ebből a 331 fős MTI-társaságból, akik feltehetően szakadásig tüsténkednek, hogy ellássák pld. az MTV és az MR hírműsorait anyagokkal, kapásból 100 főt kíván elbocsátani kormányunk - alig kevesebb mint egyharmadukat.
Bocs, de inkább közöttük, arctalan és névtelen sajtómunkások között a média.
A többiek maradjanak csak percnyi sztárok, akik már négy éve sem tudták, hogy a téma a székház előtt hevert az ostrom idején is. Ők a hátsó kapun sunnyogtak el gyáván a TÉMA elől.
Biztos már megint velem van baj, hogy nem tudom elképzelni, miért van szükség zsinórtartogató protekcionista szellemi hullákra az amúgy irgalmatlan közpénzt felemésztő, indokolatlanul hosszú időre, kimondhatatlan összegért székhelyet bérlő rablóbandatagok ajnározgatására.
A helyzet az, hogy nem vagyok hajlandó krokodill-könnyeket kipréselni az MTV munkatársaiért. Kormányok jönnek-mennek, az MTV-ben riporterfejek cserélődnek, ám valahogy a létszám soha nem csökken, miközben alig akad valamire való új produkció. A gyermekműsorok teljesen eltüntek, már a kereskedelmi csatornák is közszolgálatibbak ezen a téren.
Az MTV-vel ellenétben - az amúgy nem mellesleg gyakorlatilag az összes hírt szállító - Magyar Távirati Irodában mindössze' 331-en dolgoznak a ma megjelent köznépi ojság cikke szerint. Ebből a 331 fős MTI-társaságból, akik feltehetően szakadásig tüsténkednek, hogy ellássák pld. az MTV és az MR hírműsorait anyagokkal, kapásból 100 főt kíván elbocsátani kormányunk - alig kevesebb mint egyharmadukat.
Bocs, de inkább közöttük, arctalan és névtelen sajtómunkások között a média.
A többiek maradjanak csak percnyi sztárok, akik már négy éve sem tudták, hogy a téma a székház előtt hevert az ostrom idején is. Ők a hátsó kapun sunnyogtak el gyáván a TÉMA elől.
Ajkaimon vörösiszap
Akkor én most nagyon bocsánatot kérek. Először azért, mert ide születtem. Másodszor azért, mert eddig hallgattam. Harmadszor azért, mert maradtam. Ebben az országban. Ahol Krisztus után a XXI. században megtörténhet, hogy egy veszélyes anyagokkal foglalkozó meg...acég, nevezetesen a Magyar Alumínium Termelő és Kereskedelmi (MAL) Zrt. vezetősége nem érzi magát hibásnak, felelősnek abban, hogy az általa teljesen szabálytalanul tárolt vörösiszap gyilkos módon rázúdult az ajkai térségre. Kioltva ezzel két gyermekember életét, eleddig további két felnőttét és súlyosan megsebesítve ki tudja hány embertestet, akiknek további léte enyhén szólva is bizonytalan.
A felröppenő horrorhírre, miszerint gátszakadás történt, aminek következtében a kizúduló maró lúg emberek százainak tette tönkre életét, az illetékesek mintegy vállrándítva úgy reagáltak, hogy "a vörösiszap nem veszélyes anyag, nem okoz maradantó károsodást és a keletkezett kár is lényegesen kisebb, mint amekkorát emlegetnek."
Ha a cégvezetők valóban így gondolják, akkor még püffetegebb a probléma, mint amit a tények képernyőre, fényképekre diktálnak. Civilizált társadalomban ugyanis az lenne a minimum, hogy sűrű "mea culpázás" közepette, szemlesütve, arcpirulva és kussolva lemondanak pozíciójukról a minősíteném, de nem bírja az elektronika című illetékesek.
Mondom, civilizált társadalomban. Olybá tűnik azonban, hogy "Isten, áldd meg" országunkban a civilizációnak nyomára igen nehéz rábukkanni.
Itt lehet következmények nélkül pusztítani környezetet, levegőt, épületeket és ami ennél is szívszorítóbb, kisember életeket.
Azon már meg sem lepődik a magyar ember elfuserált lánya az első eszmélés után, hogy az alumínium termelő cégnek mindösszesen tízmillió magyar forint erejéig volt biztosítása és a részvénytársaság törzstőkéje is össze-vissza három milliót nyomott.
Október első hetében a vörösiszappal együtt újfent a felszínre tört egy régóta passzírozott megamocsok.
(original: www.kurirunk.blogspot.com
2010.okt.06.)
A felröppenő horrorhírre, miszerint gátszakadás történt, aminek következtében a kizúduló maró lúg emberek százainak tette tönkre életét, az illetékesek mintegy vállrándítva úgy reagáltak, hogy "a vörösiszap nem veszélyes anyag, nem okoz maradantó károsodást és a keletkezett kár is lényegesen kisebb, mint amekkorát emlegetnek."
Ha a cégvezetők valóban így gondolják, akkor még püffetegebb a probléma, mint amit a tények képernyőre, fényképekre diktálnak. Civilizált társadalomban ugyanis az lenne a minimum, hogy sűrű "mea culpázás" közepette, szemlesütve, arcpirulva és kussolva lemondanak pozíciójukról a minősíteném, de nem bírja az elektronika című illetékesek.
Mondom, civilizált társadalomban. Olybá tűnik azonban, hogy "Isten, áldd meg" országunkban a civilizációnak nyomára igen nehéz rábukkanni.
Itt lehet következmények nélkül pusztítani környezetet, levegőt, épületeket és ami ennél is szívszorítóbb, kisember életeket.
Azon már meg sem lepődik a magyar ember elfuserált lánya az első eszmélés után, hogy az alumínium termelő cégnek mindösszesen tízmillió magyar forint erejéig volt biztosítása és a részvénytársaság törzstőkéje is össze-vissza három milliót nyomott.
Október első hetében a vörösiszappal együtt újfent a felszínre tört egy régóta passzírozott megamocsok.
(original: www.kurirunk.blogspot.com
2010.okt.06.)
KISEMBER - KAPOLCSRA (volt) TAPOSVA
Már több mint egy hete rázott az ideg, hogy mégse megyek, mert nem tudok. „Ordítottam, toporzékoltam”, hogy régen nem vagyok már se „kuríros”, se pedagógus, logikus lenne, hogy versenyszférikusként akad annyi zsetonom, amiből elboldogítom magam és az utódom egy művészeti fesztiválon. Mert ugye a kultúra illatának beszívása járna egy tanárnak, járna egy hétköznapi párának?!
És nem!
Mire az újabb hitelből kifizettem az összes számlát, éppen annyi maradt, hogy arra a napra, a legutolsóra, a nekem legfontosabbra lehúzzak a Völgybe megnézni a Völgy Hölgyét, Palya Beát, ahogy Galkó Balázzsal együttdalolva bezárja a róla elnevezett udvart Kapolcson, majd átcsigázzak a helyi busszal a taliándörögdi Közös Hullámhosszon keresztül Pulára. Mert „kellett egy világszám”, a Circus Hungaricus, amire már hosszú hónapok óta vártam…
Tudod, mi a közös a Közgáz Klubban, Kiskunmajsában, a Szelidi-tóban, az FMH-ban, Székesfehérvárban, a Lágymányosi Ifjúsági Házban és Kapolcsban?
Az örök történész-népművelő, Hobo. Akiért – bár ő nem is sejti – már tizenévesen is képes voltam hálózsákkal a hátamon órákat utazni. Hogy hallhassam-falhassam szavait, összekötő szövegeit, Stones-(f)ordításait. Akinek József Attila A Hetedik című vers-feldolgozását bevittem irodalom órára, és a már akkor cirka ötvenes osztályfőnökkel is sikerült beslukkoltatni és megéreztetni, a nyelv és a zene közös ős. Szerencsés esetben kéz a kézben járnak.
Igen, Hobo, aki az utolsó rúgást is megadta ahhoz,hogy a francia után angolra hangoljam magam. Mert olvasni és érteni akartam. Eredetiben. Stones-t, Doors-ot, Ginsberget, Tom Waits-et… Akinek klub-buliján ünnepeltem tizennégy évesen a gimnáziumi felvételemet, és talán nem véletlenül első diplomámat a Vietnámi háború kapcsán született filmekből írtam (persze, hogy GNL mentorkodásában!)
És most ott ült előttem. Bandája, párja, bohóctársai szomszédságában. Ugyanaz a csatakos, törölközős nyakigláb, skatulyázhatatlan bohóc, akitől harminc éve is tátva maradt a szám. Szólni se mertem, csak meredtem a Könyvbe, a Hobo Sapiens-be, amit tíz évvel a HBB megalakulása után írt. Meredtem és remegtem, nehogy megismerjen. De szerencsém volt. Kihagytam az életemből és belőle tíz évet, és rájöttem, sikerült leküzdenem magam a felismerhetetlenségig. Elég kisember lettem!
Olyannyira kicsi, hogy a Völgy és a színház nagy sajtósa, akit elkeseredésemben muszájból zargattam e-mail-ben és sms-ben egy beugró reményében, válaszra se méltatott, noha alig több mint egy évtizede még az esküvőjén is díszvendég voltam.
Érthető, egy senki vagyok, mint a csóró Oscar (Will Smith), a lúzer a Cápamesében (Shark Tale), akit a bombázó, ám pénzéhes Sellőlány Angelina Jolie zseton hiányában elküld a francba, és csak akkor áll vele szóba, amikor világszám és persze piszok gazdag Cápaölő lesz belőle. (A film zseniális, melegen ajánlom a De Niro és a Scorsese rajongóknak is! Mindketten nagyot alakítanak benne. Előző, mint Cápa-maffiafőnök, utóbbi, mint gömbhal-menedzser!)
Oscar végül mégis akkor születik újjá, amikor rájön, volt valaki, aki jobban szerette őt, mint Kisembert. Illetve, volt valaki, aki akkor is szerette őt, amikor egy „senki” volt.
A Kisember boldog. Legalább két órára. Mert még kifutja egy jegyre a Libri-ben. Volt ideje, hogy sorba álljon a sátornál egy kiegészítő kuponért, mert tudta „Kéne egy világszám”.
A reflektorok égtek, nézett a tömeg némán, peregtek a dobok. Jöttek a filmek cirkuszunk világáról. Erről a káoszról, amivé lett ez a nyomorult ország.
„A tévé a bankoké, a rádió a multiké, az ország a senkiké, de a rock and roll mindenkié!”
"Késő van már, ne hívjuk az Istent. Késő van már, mi basztunk el mindent."
A mocsok életbe! Megint megírta. Megint odamondja. És még mindig meri. Nem ette meg a szegfű. Nem falta fel a narancs.
„Mikor még kiskölyök” voltam, tizenéves srác, rögtön tudtam, hogy, amit ez a pasi és a bandája művel, az valami országot rengető újdonság!
Amikor utoljára láttam 2010-ben, 65 éves, és még mindig azt érzem, ez a pasi tudja, mit nem akar: hazudni, köpönyeget forgatni, kurválkodni. Hobo maradt. Itt maradt Nekünk, Kisembereknek. A Bolondok hajóján.
Hozzá "nem jár se ördög, se isten". Benne maradt a zene, a cirkusz és a szinház iránt érzett alázat, a költészet.
Hobo a líra egyik, ha nem a legfontosabb magyar hangja.
Kis Kajcsos Holakovszkihoz ment T. GenovÉva,
Maradt tisztelettel a tizenéves Hobo-klubos Zsöni
És nem!
Mire az újabb hitelből kifizettem az összes számlát, éppen annyi maradt, hogy arra a napra, a legutolsóra, a nekem legfontosabbra lehúzzak a Völgybe megnézni a Völgy Hölgyét, Palya Beát, ahogy Galkó Balázzsal együttdalolva bezárja a róla elnevezett udvart Kapolcson, majd átcsigázzak a helyi busszal a taliándörögdi Közös Hullámhosszon keresztül Pulára. Mert „kellett egy világszám”, a Circus Hungaricus, amire már hosszú hónapok óta vártam…
Tudod, mi a közös a Közgáz Klubban, Kiskunmajsában, a Szelidi-tóban, az FMH-ban, Székesfehérvárban, a Lágymányosi Ifjúsági Házban és Kapolcsban?
Az örök történész-népművelő, Hobo. Akiért – bár ő nem is sejti – már tizenévesen is képes voltam hálózsákkal a hátamon órákat utazni. Hogy hallhassam-falhassam szavait, összekötő szövegeit, Stones-(f)ordításait. Akinek József Attila A Hetedik című vers-feldolgozását bevittem irodalom órára, és a már akkor cirka ötvenes osztályfőnökkel is sikerült beslukkoltatni és megéreztetni, a nyelv és a zene közös ős. Szerencsés esetben kéz a kézben járnak.
Igen, Hobo, aki az utolsó rúgást is megadta ahhoz,hogy a francia után angolra hangoljam magam. Mert olvasni és érteni akartam. Eredetiben. Stones-t, Doors-ot, Ginsberget, Tom Waits-et… Akinek klub-buliján ünnepeltem tizennégy évesen a gimnáziumi felvételemet, és talán nem véletlenül első diplomámat a Vietnámi háború kapcsán született filmekből írtam (persze, hogy GNL mentorkodásában!)
És most ott ült előttem. Bandája, párja, bohóctársai szomszédságában. Ugyanaz a csatakos, törölközős nyakigláb, skatulyázhatatlan bohóc, akitől harminc éve is tátva maradt a szám. Szólni se mertem, csak meredtem a Könyvbe, a Hobo Sapiens-be, amit tíz évvel a HBB megalakulása után írt. Meredtem és remegtem, nehogy megismerjen. De szerencsém volt. Kihagytam az életemből és belőle tíz évet, és rájöttem, sikerült leküzdenem magam a felismerhetetlenségig. Elég kisember lettem!
Olyannyira kicsi, hogy a Völgy és a színház nagy sajtósa, akit elkeseredésemben muszájból zargattam e-mail-ben és sms-ben egy beugró reményében, válaszra se méltatott, noha alig több mint egy évtizede még az esküvőjén is díszvendég voltam.
Érthető, egy senki vagyok, mint a csóró Oscar (Will Smith), a lúzer a Cápamesében (Shark Tale), akit a bombázó, ám pénzéhes Sellőlány Angelina Jolie zseton hiányában elküld a francba, és csak akkor áll vele szóba, amikor világszám és persze piszok gazdag Cápaölő lesz belőle. (A film zseniális, melegen ajánlom a De Niro és a Scorsese rajongóknak is! Mindketten nagyot alakítanak benne. Előző, mint Cápa-maffiafőnök, utóbbi, mint gömbhal-menedzser!)
Oscar végül mégis akkor születik újjá, amikor rájön, volt valaki, aki jobban szerette őt, mint Kisembert. Illetve, volt valaki, aki akkor is szerette őt, amikor egy „senki” volt.
A Kisember boldog. Legalább két órára. Mert még kifutja egy jegyre a Libri-ben. Volt ideje, hogy sorba álljon a sátornál egy kiegészítő kuponért, mert tudta „Kéne egy világszám”.
A reflektorok égtek, nézett a tömeg némán, peregtek a dobok. Jöttek a filmek cirkuszunk világáról. Erről a káoszról, amivé lett ez a nyomorult ország.
„A tévé a bankoké, a rádió a multiké, az ország a senkiké, de a rock and roll mindenkié!”
"Késő van már, ne hívjuk az Istent. Késő van már, mi basztunk el mindent."
A mocsok életbe! Megint megírta. Megint odamondja. És még mindig meri. Nem ette meg a szegfű. Nem falta fel a narancs.
„Mikor még kiskölyök” voltam, tizenéves srác, rögtön tudtam, hogy, amit ez a pasi és a bandája művel, az valami országot rengető újdonság!
Amikor utoljára láttam 2010-ben, 65 éves, és még mindig azt érzem, ez a pasi tudja, mit nem akar: hazudni, köpönyeget forgatni, kurválkodni. Hobo maradt. Itt maradt Nekünk, Kisembereknek. A Bolondok hajóján.
Hozzá "nem jár se ördög, se isten". Benne maradt a zene, a cirkusz és a szinház iránt érzett alázat, a költészet.
Hobo a líra egyik, ha nem a legfontosabb magyar hangja.
Kis Kajcsos Holakovszkihoz ment T. GenovÉva,
Maradt tisztelettel a tizenéves Hobo-klubos Zsöni
2010. december 11., szombat
2010. december 10., péntek
'I LOVE U, BUDAPEST' - AGYTÁNC
Szeretem ezt az országot.
Csöngetnek kora reggel az iskolába, a munkába indulás előtt éppen tíz perccel.
Az ágy még éjszakai táncát mutatja, a mellékhelyiségből árad a blűz, rajtam alig semmi, a gyereken már kabát és iskolatáska.
Éppen három napja, hogy lezárult a gyermektartási perem a bíróságon, ahol sikerült megegyezni a papíron férjemmel, hogy három év után méltóztatik némi alamizsnát nyújtani közös kifejlett magzatunk felnevelése érdekében.
Az ajtóban nem a postás vár, hanem a gyermekvédelmis asszonyság komoly szándékkal és papírokkal felfegyverezve. Közli: családlátogatásra, helyzetfelmérésre jött. Kérdezem: Mi okból? Mert a per már lezárult...
Igen meglepődött arcvonásaival jelzi, hogy fogalma sincs róla, mikor volt a második tárgyalás, de ha már itt van, mégis kitöltené a papírokat.
Jöjjön! - mondom nem túl meggyőzően, és próbálom félálmosan előszedegetni a polc dzsungeléből a tárgyaláshoz kapcsolódó dokumentumokat, miközben rám esnek a hat hónapja fizetetlen számlák,
Istenem, milyen szép is e haza és a benne működő rendszerek!
A még robotoló adófizetők pénzéből fenntartjuk a bíróságokat, ahonnan elfelejtik értesíteni a gyermekvédelmet, hogy milyen határidővel kell elkészítenie az anyagot vagy éppen fordítva: a drága jó önkormányzat szociális osztálya ereszt rá nagyot a magasból, hogy a bíróság idejében megkapja-e az érdemi információt a döntéshozáshoz.
Szeretem ezt az országot?
Csöngetnek kora reggel az iskolába, a munkába indulás előtt éppen tíz perccel.
Az ágy még éjszakai táncát mutatja, a mellékhelyiségből árad a blűz, rajtam alig semmi, a gyereken már kabát és iskolatáska.
Éppen három napja, hogy lezárult a gyermektartási perem a bíróságon, ahol sikerült megegyezni a papíron férjemmel, hogy három év után méltóztatik némi alamizsnát nyújtani közös kifejlett magzatunk felnevelése érdekében.
Az ajtóban nem a postás vár, hanem a gyermekvédelmis asszonyság komoly szándékkal és papírokkal felfegyverezve. Közli: családlátogatásra, helyzetfelmérésre jött. Kérdezem: Mi okból? Mert a per már lezárult...
Igen meglepődött arcvonásaival jelzi, hogy fogalma sincs róla, mikor volt a második tárgyalás, de ha már itt van, mégis kitöltené a papírokat.
Jöjjön! - mondom nem túl meggyőzően, és próbálom félálmosan előszedegetni a polc dzsungeléből a tárgyaláshoz kapcsolódó dokumentumokat, miközben rám esnek a hat hónapja fizetetlen számlák,
Istenem, milyen szép is e haza és a benne működő rendszerek!
A még robotoló adófizetők pénzéből fenntartjuk a bíróságokat, ahonnan elfelejtik értesíteni a gyermekvédelmet, hogy milyen határidővel kell elkészítenie az anyagot vagy éppen fordítva: a drága jó önkormányzat szociális osztálya ereszt rá nagyot a magasból, hogy a bíróság idejében megkapja-e az érdemi információt a döntéshozáshoz.
Szeretem ezt az országot?
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)