Baromi rossz álom volt. Nagyon nem reggel. Úgy öt felé támolygott a ketyegő mutatója. A köd leereszkedett a városra. Valaki fojtogatott. Egy felismerhetetlenül elmosódott arc próbálta elvenni életem egyik leginkább értelmét: a szabadságom szavaim megformálásához, véleményem kimondásához. A kéz a gigámra tapadt.
Nehezen, de nyögni kezdtem. Olyan hangosan, hogy a Kedves is felébredt, majd aggódón felrázott viaskodó álmomból.
Kicsoszogtam a konyhába. A kávémat kortyolgatva sem értettem, mi ez az egész. Nem szoktam félni idegen kezektől. Miért álmodom ilyen ostobaságokat?
Egy órán keresztül zúgott a fejem. Amikor már nem bírtam tovább a csendes szoba morgását, bekapcsoltam a tévét.
Épp a Kenedi-bizottság feloszlatásáról, a sohasem lesz tényfeltáró "Varázskönyv" bezárásáról volt szó.
- Elfelejtetik a múltunkat, hogy tovább élhessenek - gondoltam.
Bekapcsoltam a számítógépem. Egyetlen üzenetem volt a közösségi oldalon.
"Nyomd el az agyad és hallgattasd el magad!"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése