Az erkölcsi gúla

Úgy döntöttem, nem várok tovább semmire. Kiteregetem a szennyest a padlásra, eszem ágában nincs ráhagyni a dagadt ruhát másra! A jól ismert T. Müllerek úgyis megint egy ideje a kamrában állva várják, mikor csaphatnak le erkölcstelen lény-létemre.
Rám borult ez a régiesen új évtized, amikor – óh, uram, Orbán, bocsá’ - nem függesztettem ki irodai szobám falára a nemzeti együttműködés programját, nem fizettem be a gyereket keresztény hittanra sem az iskolában, sem a közeli templomban, nem estem teherbe papíron még férjemtől továbbá nem átallottam újra a számítógép felé görnyedve dühösen kopogtatni a klaviatúrán.

Csak hogy az elején kezdjem, úgy esett, hogy ’68-ban születtem. Bár nem nagyon emlékszem rá, az az év sem volt teljesen felhőtlen. Csapataink tavasszal éppen bevonultak oda, ahova nem kellett volna, apám gyorsan elintézett egy lengyelországi kórházban egy szülőágyat, feltételezve, hogy megeshet, esetleg fiú leszek, no meg a magyar egészségügyet – szerinte – akkor is inkább halálügyi minisztériumra kellett volna átkeresztelni. Végül nem lettem helyes fiúcska, így a katonai szolgálattól való rettegés kérdése a családban megoldódott.
Szépen cseperedtem a langyos, vidámnak tartott szocialista barakkban, séróból fújtam a zeneiskolában az összes mozgalmi dalt, szavaltam jeles költőink forradalmi verseit, lelkesen vettem részt mind a kisdoboz, mind az utat törő mozgalomban, sőt beszívtam az orosz nyelv alapjait is alaposan. Tanáraim büszkék voltak rám, nem kevésbé egyedül nyomorgó anyám, aki a szocialista erkölcsök hazájában egy cselédszobányi lakásban rendre adta a kezembe a renitens Illés-, LGT-, később Hobó-lemezeket valamint a Modern Könyvtár által megjelentetett rothadó kapitalista csökevények „átgondolatlan műveit”, mi több, rendszeresen jártunk színházba. Valahogy a kultúrára mindig futotta. Mentünk a Katonába, a Vígszínházba, a Radnótiba, a Pestibe, hovatovább Kaposvárra, Gödöllőre, Nyíregyházára, Miskolcra.
..
De eljött ám az eszmélés ideje is, az arany ifjúkor, amikor az ember vagy annak a lánya alapból megkérdőjelezi az értékrendet! Már ha van! És – mi tagadás – volt. Bár választási lehetőségekről beszélni badarság lett volna, tagadhatatlanul voltak értékek. Mindenkinek volt a munkához joga, ennél tovább is ment a rendszer: mindenkinek kötelessége volt dolgozni. Akkor is, ha baromira nem akart, mert akárhogy is számolt a rendszer kis katonája, sokra a fizetésből nem futotta.
Utazni is lehetett, igaz, szigorúan ellenőrzött keretek között, de azért mégis eljuthattunk bármikor a KGST-országokba, hovatovább a nyugati demokráciákban is körülnézhettünk és hatalmasat sóhajthattunk - szervezett úttal vagy három évenként magánügyileg, maximum 50 dollárral. No, persze, ha nem volt a fülünk mögött vaj vagy a családdal – szocialista erkölcsi szempontból – baj.
Így aztán utaztunk. Jugoszláviába, az NDK-ba, Bulgáriába, Romániába, de a legkedvesebb mégis az évenkénti szakszervezeti üdülés volt, amikor két hétig végigjárhattuk hazánk valamelyik megyéjének szépséges szegleteit.
Sóhajtanék már a nosztalgiától, de azt hiszem, nem vagyok ehhez még elég bátor!
Ahhoz viszont voltam, hogy gyermekkorom világából felserdülve óvatos duhaj módjára gondolkodásra merészeljem adni a fejem. Ó egek! Mit tettem?! Megkérdőjeleztem az akkori történelmi igazságmondásokat. Nem átallottam nemet mondani a középiskolában a KISZ-re, az állítólagos ellenforradalomra és igent mondani a Hobó-klubokra, a P. Mobil bulikra, a Piramisra, Horváth Attila szövegeire, Nagy Feró Beatricéjére. És olvastam. Ladányit, Zelket, Salingert, Ginsberget, Kerouac-ot, Lázadtam – a magam módján. A képmutató szocialista erkölcstan ellen, a propaganda híradók ellen, az agylúgozó szövegek ellen, a homoszexualitás megvetése, az általános szexuális tabuk ellen. A kor ellen.
’86-ban nyitottam. Ötven dollárral a zsebemben stoppoltam Franciaországba. Meg sem fordult a fejemben, hogy maradnom kellene, bárhogy győzködött egy félig már francia barátom Párizsban, hogy itt az idő, most vagy soha, Magyarországon nem lesz egyhamar demokrácia!

De én csak jöttem, vissza, némán, bízván a hazámban, ujjongva ünnepeltem később a romániai görény bukását, majd a Szovjetunió felbomlását.
Azután lelkesen vetettem bele magam a munkába. Dolgoztam média-munkásként egy vegyesvállalatnál, később árgus szemmel figyeltem a kerekasztal lovagjait itthon, és már-már elhittem: élhető lesz végre az ország, eljött a szabad gondolkodás, a szólásszabadság ideje.
Hamarosan – az új rendszerben is – politikai ordítgató mikiegér lettem.
Ma már tudom, nagyon súlyosan tévedtem.
Olyan országban élek én, amely erkölcstanból elégtelen. Képtelen megtanulni a demokráciát, mert évszázadok óta a körülötte lévő nagyhatalmi érdekektől függ, szavaikon csüng, és ha éppen nem tesznek be neki a nagy testvérek, talál magának egy felfújható piktort, akitől újra függhet, aki megmutatja az irányt, megmondja a nemzeti frankót, diktálja a gondolatokat.
Hát így állok ma itt, az erkölcsi gúla alján. Ha lett volna bátorságom elhagyni Európa egy százalékát kitevő falatnyi hazám, talán maradhattam volna magammal egy valós demokráciában, ahol nem az erkölcsi bigottság vizsgázna a hatalom előtt jelesre, hanem az az eszköztár, amivel a gondolkodó, demokrata ember még bír, amíg ír.